Idén egy két és fél hónapig tartó, rendkívül eredményes régészeti kutatás zárult augusztus végén Zalavár-Várszigeten, a Szent István által alapított bencés monostor területén. A Szőke Béla Miklós (HUN-REN BTK Régészeti Intézet), Ritoók Ágnes és Simonyi Erika (Magyar Nemzeti Múzeum) által vezetett ásatás a Magyar Kutatási Hálózat (korábban ELKH) és a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézet támogatásával folyó Mosaburg/Zalavár projekt keretében valósult meg.

^{1. kép – A 19-20. században a templomot és részben a kolostort is elpusztító bányagödör visszatemetett területe}

Véglegesen megbizonyosodhattunk arról, hogy a 850. január 24-én Szűz Mária, majd 1019-ben Szent Adorján tiszteletére szentelt templomot a 19. és 20. században szinte folyamatosan zajló kő- és homokbányászat nyom nélkül elpusztította. A bolygatások olyan mélységig hatoltak, amelyek már biztosan mindenütt meghaladták az egykori alapárkok mélységét (1. kép). Sikerült ugyanakkor a templom körül a 9. század közepétől a 11. század végéig használt temetőt és az előkelő családok temetkezőhelyét határoló palánkfal alapárkát teljesen feltárni (2. kép–3. kép), egyúttal az 1952–1955 között kutatott terület térképét az újabb ásatások alaprajzába illeszteni.

^{2. kép – Az egyik utolsó Karoling-kori sír a temetőből}

^{3. kép – A temetőt körítő palánkfal alapárkának egy szakasza}

Az Árpád-kori monostor kutatásában már több szerencsével jártunk. A nagy mennyiségű gótikus pohár töredék és egyéb régészeti jelenségek alapján valószínű, hogy a monostor délkeleti részén a tavaly és idén megtalált falak határolták a kolostor ebédlőjét, a refektóriumot. A keleti szárnyban tavaly feltárt két nagy tűzhely egyikének az alján egy nagyméretű, késő Árpád-kori fazék feküdt, ráégett ételmaradványokkal (4. kép).

^{4. kép – Késő Árpád-kori fazék a tűzhely aljáról}

A monostor nyugati fala 1553 novemberében kidőlt, ezért mögötte sebtében palánkot húztak. Ennek helyét a bányagödör nyugati széle mentén cölöphelyek sora jelölte ki. Ezek segítségével a 16. századi felmérésen ábrázolt kolostor területe erről az oldalról is pontosan körülhatárolható. Egyúttal szembesülni kellett azzal a ténnyel, hogy a középkori épületegyüttes a déli kolostorszárny, illetve a keleti kolostorszárny déli szakaszának kivételével a templomhoz hasonlóan teljesen megsemmisült a homokbányászat miatt.

A kolostornégyszög kiépítésének ideje szempontjából meghatározóan fontos új eredmény, hogy a 11. század végén épült körítőfal déli szakasza másfél méternyire a kolostor déli falától már jelentkezett (5. kép). A körítőfalat a cölöpös alapozás feletti 11–12. századi leletekben gazdag betöltés alapján a kolostornégyszög kiépítésével párhuzamosan, legkésőbb a 13. század első évtizedeiben lebontották. A kolostornégyszög keltezését a zalavári kőfaragványok 1220–1230-ra keltezett csoportja és egy tavaly előkerült éremlelet is megerősítik.

^{5. kép – A 11. századi cölöpös alapozású körítőfal alapárka}

A kolostor keleti falának fennmaradt csekély részletein érdekes építéstechnikai jellegzetességeket figyelhettünk meg: az alapozási árok alján sűrűn egymás mellé levert cölöpök fölé ferdén egymás mellé lapos köveket helyeztek, amelyekre újabb, immár vízszintesen fektetett lapos kövek kerültek kötőanyag nélkül. Habarcsot csak az alapozásnál keskenyebb felmenő falhoz használtak (6. kép).

^{6. kép – a 13. századi kolostor keleti falának alapozása, háttérben a 13. századi kemence}

A kolostor egy részét és a templomot is elpusztító bányagödröt a több évtized alatt felgyűlt meddőhányók földjével, továbbá a kolostornégyszögtől keletre, a 11. század végén épült körítőfalon belül fekvő területről letermelt felső humuszréteggel betemettük. Az utóbbi területen előbukkanó alapfalmaradványok alapján az 1569-ben már nem látható, és a 19. századi felméréseken sem dokumentált, ezért nagyrészt 11. századi (esetleg még korábbi) épületeket várunk itt.

A 13. század első évtizedeire keltezhető kolostornégyszög épületmaradványain kívül találtunk néhány korábbi telepjelenséget. Ezek egyike egy, a kolostornégyszögtől keletre húzódó, észak–déli irányú kőfal, ami talán a korai, 11. századi kolostor része volt, és építése során részben megsemmisítette egy Karoling-kori kőkemence keleti oldalát (7. kép). Egy másik pedig egy ennek közelében fekvő, legalább 4×2 méteres gödör, feltehetően egy tároló verem, aminek betöltésében egy tapasztott falú faépület leégett maradványait bontottuk ki, benne korai, 10–11. századi kerámia, továbbá több csonteszköz is volt (8. kép). Utóbbiak között egy négyszögletesre csiszolt csonttárgy négy oldalát latin betűs felirat borította. A korai magyar keresztény egyház kiépülését  új nemzetközi összefüggésrendszerbe helyező különleges rendeltetésű tárgyról a Magyar Nemzeti Múzeumban „A hónap műtárgya” kiállítás keretében hamarosan külön számolunk be.

^{7. kép – A 11. századi (?) kolostor észak–déli irányú kőfala, Karoling-kori kőkemence maradványával}

^{8. kép – 11. századi tároló verem, betöltésében egy tapasztott falú ház leégett maradványai}

A középkori és kora Árpád-kori épületmaradványok alatt és mellett idén már nagyobb számban kerültek elő olyan, nagyméretű faoszlopok számára ásott gödrök (9. kép), amelyek biztosan több emeletes, de egyelőre még nem rekonstruálható méretű és alaprajzú faépületek emlékei. Ezek biztosan Priwina és fia, Chezil (Kocel) erődített udvarházához tartoztak, ahogy az a közel 6×3 méteres tároló verem is, amin belül két deszkából vagy vesszőfonatból készült négyszögletes hombár állt, vagy egy másik kisebb gödör, amiben a vesszőfonatos hombárt belülről agyaggal tapasztották ki (10a-b. kép). Egy nagyméretű oszlopgödör melletti sekély gödörben pedig egy csatos felerősítésű sarkantyúgarnitúra ún. madáralakú szíjvégének mérethű mását találtuk meg, amelyet gímszarvas-agancsból faragtak ki. Az eredetileg vasból kovácsolt szíjvéget valószínűleg ezzel akarták helyettesíteni, a munkát mégsem fejezték be, talán mert időközben megtalálták az elveszettnek hitt eredeti szíjvéget.

^{9. kép – nagyméretű Karoling-kori faépület fa tartóoszlopa számára ásott gödör}

^{10a-b. kép – agyaggal tapasztott vesszőfonatos hombár elszenesedett maradványai}

Ritoók Ágnes – Simonyi Erika – Szőke Béla Miklós