Az idei évben zárul le a 2019-ben indult „Változó tradíciók. Kerámiastílus, -előállítás és -használat tér- és időbeli mintázatai a Kr. e. 6. évezred második felében a Délkelet-Dunántúlon és a környező régiókban” című NKFIH kutatási program (NKFIH K-19/132663). A kutatás egyik záró eseménye volt a 2025 júniusában elvégzett régészeti kísérletsorozat is, amelyről jelen írásunkban szeretnénk röviden beszámolni.
A kutatási program az újkőkori kerámiaművesség korai történetét vizsgálta a Duna-vidék középső részén a kora neolitikus Starčevo-kultúra késői időszaka és a késő neolitikus lengyeli kultúra megjelenése közötti időszakban (Kr. e. 5500–4900). A Dél-Dunántúl területe a Kr. e. 6. évezred második felében a balkáni és közép-európai újkőkori közösségek érintkezési zónája volt, ahol az elmúlt évek kutatásai a különböző anyagi kultúrák nagyfokú keveredésére mutattak rá, amely elsősorban – noha nem kizárólag – a kerámialeletek formai, technológiai és funkcionális mintázataiban tükröződik. A terület épp ezért kiválóan alkalmas az edényművesség mögötti szociális hálózatok és a kerámia különféle társadalmi szerepeinek vizsgálatára az eltérő tradíciókkal bíró közösségek körében. Az eredmények végső soron a Duna-vidéken lezajló egykori társadalmi folyamatok modellezéséhez is alapvető támpontul szolgálhatnak.
A kutatási programban a kerámia leletek három fő szempontrendszer szerinti integrált megközelítés alapján kerültek elemzésre. Az első megközelítési irány alapvetően hagyományos tipológiai elemzést követ, amely az edénystílus elemeinek (formák és díszítések) több szintű tér- és időbeli mintázatait tárta fel a régióban. A második a „technológiai stílus” fogalomkörét vizsgálja meg és a műveleti sor (chaîne opératoire) koncepciója alapján törekszik az egykori fazekasközösségek technológiai tradíciójának, szociális mechanizmusainak rekonstrukciójára. A harmadik irányvonal az edény- és kerámiahasználat tágabb társadalmi kontextusára, az egykori közösség körében betöltött funkcióira irányul a használati- és kopásnyom elemzések segítségével. A programban vállalt valamennyi részfeladat elvégzése szisztematikus módszertani protokoll alapján valósult meg, így biztosítva valamennyi lelőhely, illetve régió adatsorainak egységes szinten történő elemzését. Ez a protokoll több olyan kerámiavizsgálati és experimentális módszert is tartalmaz, amelyek integrált alkalmazása a hazai régészeti kutatásban teljesen új, innovatív megközelítésnek számít.
A technológiai vizsgálatok egyaránt kiterjedtek a nyersanyag kiválasztásában, a soványító anyagok alkalmazásában, az edény felépítésének és díszítésének technikáiban, a különféle felületkezelési eljárásokban és az égetési technikákban nyomon követhető eljárásokra. Következtetéseink több dunántúli lelőhely kerámia leletanyagán végzett makroszkópos és mikroszkópos megfigyeléseken, valamint nagyszámú minta petrográfiai vizsgálatán alapulnak. Az eredmények alapján számos olyan tendenciát sikerült megfigyelni, amelyek eltérnek a hagyományos stíluselemzés alapján kapott képtől, vagy új összefüggéseket vetnek fel. Nyilvánvalóvá vált például, hogy a Délkelet-Dunántúlon a korai neolitikus (Starčevo kultúra, cca. Kr.e. 5850-5500) edényművesség technológiai tradíciója csak fokozatosan halványult el (illetve alakult át), sok vonása pedig akár a Kr.e. 6. évezred végéig fennmaradt a régióban a számos új, a formavilág és díszítési szokások tekintetében már eltérő edénykészleteket gyártó fazekasközösségek körében is.
A kutatás részeként elvégzett kísérletsorozat több ponton segíti az eddigi megfigyeléseink értelmezését és az ezek alapján felállított hipotéziseink tesztelése is lehetővé vált. Míg a korábbi, hasonló kísérletek általában az edényművességhez kapcsolódó műveleti sor egyes, vagy legfeljebb néhány aspektusára fókuszáltak, a mostani vizsgálatsorozatban a technológiai folyamatot komplexebb módon igyekeztünk modellezni, lefedve valamennyi általunk vizsgált szempontot. A technológiai vizsgálatok eredményei ugyanis szükségszerűen felvetnek olyan további kérdéseket is, amelyekre a választ a leletanyagon végzett megfigyelések önmagunkban már nem képesek megadni. Milyen összefüggés van az egyes technológiai lépések megvalósulása között, hogyan befolyásolhatják egyes lépések akár a teljes műveleti sort? Mennyiben lehet hatással például az edényen megfigyelhető készítési (vagy más, akár korábban díszítésnek vélt) nyomokra a nyersanyag minősége és kezelése (pl. a soványítás)? Mennyiben függnek össze egyes felrakási és formázási módok az edény, vagy bizonyos edényrészek (pl. a csőtalpak) végső alakjával? És egyáltalán, melyek azok a „fogások” amelyek alapvetően technológiai szükségszerűségként értelmezhetők és az edény készítését, vagy a sejthető praktikus funkcióját érdemben is befolyásolták? És melyek azok, amelyek inkább szimbolikus cselekvések és a hagyományokhoz való ragaszkodást jelzik, akár azon az áron is, hogy eközben a praktikus szempontokra kedvezőtlen hatást gyakorolnak? Azért is fontos ez, mert a vizsgálataink által végső soron a technológiai változások vagy különbségek hátterében húzódó társadalmi, életmódbeli vagy környezeti okokat igyekszünk feltárni és megérteni.
A feltárt kerámialeletekből a vizsgált lelőhelyeken az edénykészlet teljes spektrumát lefedő mintavételt végeztünk petrográfiai elemzések céljára. A kerámiákról készült vékonycsiszolatok mikroszkópos elemzésével meghatároztuk a használt agyagnyersanyag típusokat, illetve képet kaptunk az edényművesség technológiai komplexitásáról is, amely a fazekasközösség társadalmi szerveződésébe is értékes betekintést adhat. A petrográfiai vizsgálatokat Kreiter Attila végezte (MNM KK, Alkalmazott Természettudományi Laboratórium). Ezzel egyidőben néhány vizsgált lelőhely (pl. Szederkény-Kukorica-dűlő, Szemely-Irtás, Tolna-Mözs) környezetében mintavevő fúrásokat végeztünk, amelynek célja a kerámiakészítésre alkalmas agyagok és a potenciális soványítóanyagok feltérképezése volt. A kerámia- és agyagminták petrográfiai adatait összevetve sikerült nagy valószínűséggel meghatározni azokat az agyagnyersanyagokat és soványítóanyagokat, amelyeket az egykori fazekasok is használhattak. A potenciális agyagnyerési pontokról ezt követően különböző mélységekből nagyobb mennyiségű agyagot gyűjtöttünk be a kísérlet céljára.
A kísérlet első lépéseként meghatároztuk a rekonstruálni kívánt edénytípusok körét, és a leletanyagból kiválasztottuk azokat a konkrét darabokat, amelyek a kísérlet során mintaként szolgáltak. A begyűjtött agyagnyersanyagot kiszárítottuk, egy részét iszapoltuk, a felhasznált soványítóanyagokat (pl. tönkebúza pelyvát, folyóvízi hordalékot) pedig szükség esetén különféle módokon szintén kezeltük (szitáltuk, őröltük, stb.) és az eredeti kerámiák alapján rekonstruálható arányok szerint kevertük be. A cél a rekonstruálni kívánt edények nyersanyagára makroszkóposan és – reményeink szerint – petrográfiailag is leginkább hasonlító nyersanyagtípusok előállítása volt. Minden egyes lépés esetében természetesen alapvető szempont volt, hogy azt mérhető módon, és részletesen dokumentálva (fotó, videó, 3D fotogrammetria) végezzük el. A kerámiatöredékeken elvégzett szisztematikus megfigyelések alapján megterveztük az edények felrakásának módját. Az eredeti tárgyak alapján rekonstruálható műveleti sort abban az esetben is igyekeztünk követni, ha például a használt nyersanyag tulajdonságai ennek alapvetően nem kedveztek, vagy a végső forma kialakítása önmagában láthatólag nem indokolta volna az adott fogásokat. Az edények szabadkézi formázását és díszítését a korong nélküli edénykészítést évtizedek óta gyakorló kutató restaurátor és kísérleti régész, Gucsi László végezte a fentiek szerint. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a megfigyelések alapján kiválasztott (és soványított) agyagnyersanyag „viselkedése” vagy a meghatározott felrakási technika (pl. aljak esetén) esetenként milyen távol volt az „ideálistól” vagy attól, ami leginkább praktikusnak tűnt volna a kívánt forma előállításához. Külön figyelmet fordítottunk a leletanyagban sok esetben megfigyelt “agyagmázak”, bevonatok, illetve ornamentális festések rekonstrukciójára is, mind a felhasznált nyersanyagok („földfestékek”), mind azok alkalmazási módjai szempontjából.
Az elkészült edényeket szárítást követően szabad téren égettük ki, két, részben eltérő módon kivitelezett máglyaégetés keretében. A máglyákat a kísérleti régészeti szakirodalom és az etnoarcheológiai megfigyelések tapasztalatai alapján állítottuk össze, amelynek különböző fázisairól 3D modellek is készültek. Az égetési hőmérséklet változását a máglyák különböző pontjaira behelyezett hőelemekkel és az edények felszínén infravörös thermométer segítségével is dokumentáltuk. Mindkét égetés során az eredeti tárgyak kiégetésére jellemző 650-850 °C közti hőmérséklet elérésére törekedtünk. Az első égetés egyik célja az volt, hogy megvizsgáljuk, vajon lehetséges–e egyazon égetési esemény keretében alapvetően oxidált (narancs, világos barna, vagy vöröses) és alapvetően redukált (szürke, szürke-fekete foltos, fekete) színű edényeket is előállítani. A kísérlettel többek közt az alapvetően oxidáló égetést alkalmazó Starčevo stílusú fazekasság körében a korai neolitikum vége felé mind gyakrabban megjelenő, redukáló égetési atmoszférára utaló edények előállításának módjára kerestük a lehetséges válaszokat. A második égetés egy rendkívül speciális színhatást mutató edénytípus rekonstrukciójára irányult. A felső részükön feketére redukált, míg alul (általában a váll alatti régióban) világos színűre oxidált, és legalul (általában a hason, vagy a csőtalpon) élénk vörösre is festett edények (az ún. black topped, vagy trikróm technika) kifejezetten a korai Vinča és a vele rokon Ražište kerámiastílus sajátosságai a Dunántúlon. Korábbi kísérletek arra utaltak, hogy ez a kettős színhatás elérhető akár egy égetési eseményen belül is, ha az edényt fejjel lefelé helyezik el, és így az égetés során a felső edényrész a hamuba belesüppedve redukálódik. Mindazonáltal számos részletre, így például az edényfal metszetében látható rétegekre vagy a szisztematikusan megfigyelt különféle színváltozatok létrejöttére ezek a kísérletek nem adtak megnyugtató választ. Az általunk végzett kísérletben az égetést két külön fázisra bontva folytattuk le: az edényeket először oxidálva égettük cca. 850 °C-on, majd még forrón (cca. 400-450 °C) redukáló atmoszférába helyeztük át, különféle módokon pozicionálva. A kísérlet eredményeként az eredeti edényeken tapasztalt valamennyi (külső és belső felszíni, valamint metszeti) színváltozatot sikerült közel pontosan rekonstruálni. Megfigyeléseink azt jelzik, hogy a kérdéses eljárást valóban eltérő módokon végezhették a különböző közösségek, így azt komplexebb jelenségként lehet értelmezni.
A kísérlet végső fázisában az elkészült edények és a különböző minták (agyag, festékek) műszeres vizsgálatai következnek, amely még folyamatban van. Az eredményeket a közeljövőben különböző szakfolyóiratokban tervezzük publikálni. Továbbá az elkészült 15 edény a használati- és kopásnyom vizsgálataink eredményeire vonatkozó kísérletekben is hasznosulni fog a későbbiek során. A kutatás eredményei a szűk szakmai közösségen kívül szélesebb körű érdeklődésre is számot tarthatnak, az elkészült tárgyrekonstrukciók, illetve a régészeti kísérletek dokumentációi később hiteles múzeumi illusztrációként, demonstrációs anyagként is szolgálhatnak. Az égetési kísérlet a Régészeti Intézet munkatársainak széleskörű összefogásával valósult meg. Külön is köszönjük Fülöp Kristóf, Szabó Nóra, Melis Eszter és Ekrik Ákos pótolhatatlan szakmai és logisztikai segítségét.
Marton Tibor – Jakucs János – Gucsi László
