Intézetünk munkatársa, Gál Erika, Bartosiewicz László (Stockholmi Egyetem) társszerzőjeként nyílt hozzáférésű tanulmányt tett közzé az Antiquity hasábjain, melyben a középkori lóhúsfogyasztás kérdéseit járták körbe.

A középkor Európa-szerte a kereszténység felvételét hozta. Az elterjedt nézet szerint a lóhúsfogyasztást a katolikus egyház elítélte, noha a judaizmus sertéshúsra vonatkozó konkrét tiltásához hasonlóról nem tudunk. Ehelyett részben átpolitizált közhelyek terjedtek az írásos forrásokban. Ezek talán legszélsőségesebbike a hittérítő walesi Gerald írországi beszámolója, amely szerint a pogány király megerőszakolt egy kancát, majd a belőle főzött húslevesben fürdőzött, miközben a ló húsából híveivel lakmározott (1. ábra). A barbár rítus alapos taglalása a normann hódítók propagandacéljait is szolgálhatta. Ám a lóhúsevést elítélő utalások több ország, így hazánk középkori forrásaiban is előfordulnak.

^{1. ábra: Az ír rituálé ábrázolása 1200 körül (Topographia Hibernica; British Library Royal MS 13 B VIII; Creative Commons CC0 1.0)}

A tanulmány szerzői ezek fényében vizsgálták a régészeti bizonyítékot, vagyis az ételhulladékban talált lócsontok arányát. A kutatás alapja Gál Erika „A Kárpát-medence környezettörténete a középkorban és a kora újkorban” című kötetben (2021) megjelent tanulmánya a középkori Kárpát-medence házi- és vadászott állatairól, amely több határon túli lelőhelyre is kiterjedt. Az új cikkhez frissített adatbázis 198 állatcsontegyüttese lehetővé tette a lómaradványok arányának statisztikai elemzését a középkori Magyarországon (2. ábra).

^{2. ábra: A nagy- és kis leletegyüttesek földrajzi megoszlása ​​a középkori és a mai Magyarországon}

A legalább 500 meghatározható állatmaradványt tartalmazó, reprezentatív leletegyüttesek statisztikailag megalapozott időbeli trendet mutatnak (3. ábra). Lovak maradványai mindenütt előfordulnak, de kb. 10% alatt azokat a kézművesség melléktermékének vagy véletlen leletkeveredéseknek tulajdoníthatjuk. A tatárjárásig azonban a falusi táplálkozásban a lóhús fontos szerepet játszott, a lócsontok több lelőhelyen is meghaladták az állatmaradványok egyharmadát. Városi, illetve a korabeli elithez köthető ételhulladékban viszont csak kivételesen érik el a 10%-ot. A késői Árpád-korra azonban a lóhúsfogyasztás megszűnt, csak a kun betelepítésekkel éledt újjá, ám kisebb mértékben.

^{3. ábra: A lócsontok százalékos aránya településtípusonként a házi haszonállatok maradványaihoz viszonyítva. Egyes pontok az átfedések miatt több leletegyüttest is képviselnek}

Ha a lóevést a lovasnomád hagyomány örökségének, a sertéstartást pedig a letelepedett állattartás jelzőjének tekintjük, a ló- és sertéscsontok darabszámának közvetlen összehasonlítása tovább árnyalja a képet (4. ábra). A grafikon átlójától “dél-keletre” eső Árpád-kori leletegyüttesekben lényegesen több a ló-, mint a sertéscsont. Az átlón elhelyezkedő keleti fekvésű, de késő középkori leletegyüttesek zömmel a kunokhoz köthetők. Az ábra sertéshúsfogyasztással jellemzett “észak-nyugati” térfelén még az Árpád-kori lelőhelyeken is ritkábbak a ló-, mint a sertéscsontok.

^{4. ábra: A ló- és sertéscsontok száma nagy leletegyüttesekben}

A lovak levágásának a kereszténység előtti hagyományban gyökerező rituális tartalma lehetett. Ha azonban a lóhúsfogyasztást az egyház komolyan üldözte volna Magyarországon, ilyen mértékben kétszázötven évig még az eldugottabb falvakban sem maradhatott volna fenn. Ugyanakkor a lóhúsevés hirtelen megszűnése feltűnő. Ennek egyik lehetséges oka az, hogy a tatárdúlás után a maradék lóállomány értéke megnövekedett, amire a lókötésre vonatkozó peres iratok számának megszaporodása is utal. A másik lehetséges tényező az, hogy a tragikus mértékben megcsappant magyar lakosság pótlására a IV. Béla által behívott szláv és németajkú telepesek táplálkozási kultúrájából hiányzott a lóhús. A tanulmány a változó vallási és etnikai identitás, valamint a társadalmi rétegződés dinamikájának számos további kérdését veti fel változó történelmi és politikai környezetben.