A római kori szarmaták települései az Alföld egyik leggyakoribb régészeti lelőhelytípusát alkotják. Mégis viszonylag keveset tudunk életmódjukról: a környezetrégészeti kutatások száma más korszakokhoz képest alacsonyabb, és kevés olyan lelőhelyet ismerünk, amely régészetileg is elemzett, és leletanyagát természettudományos módszerekkel is vizsgálták.
Ezzel a témával foglalkozik az Environmental Archaeology című folyóiratban megjelent új, szabad hozzáférésű (open access) tanulmány: Pető Ákos – Masek Zsófia – Kenéz Árpád – Daróczi-Szabó Márta – Daróczi-Szabó László – Rácz Zsófia: Subsistence Strategies of the Sarmatians in the Central Region of the Carpathian Basin in the fourth–fifth centuries AD.
Válogatott késő szarmata kori kerámiaanyag a rákóczifalvi településről (Fotó: Kozma Károly)
A Kr. u. 1. századtól a Kr. u. 5. századig, a hun korig az Alföldet benépesítő szarmaták gazdaságát minden bizonnyal a keleti nomád hagyományok, a helyben talált késő vaskori eredetű (kelta) népességek, és a szomszédos római provinciákkal kialakuló kapcsolatrendszer határozta meg. A tanulmányban elemzett, és tágabb kontextusba helyezett rákóczifalvi lelőhely a korszak végéről, a 4–5. századi falusias települések életmódjáról tudósít. Beszámol a régészetileg már feldolgozott lelőhely archeobotanikai és archeozoológiai eredményeiről, és komplex rekonstrukciót kísérel meg a település gazdasági stratégiáit illetően. A lelőhelyen mind a botanikai, mind a zoológiai kutatások magas mintaszámmal dolgozhattak, amely egyedülálló értékelési lehetőségeket kínált.
Az eredmények azt mutatják, hogy a szarmata mezőgazdaságot a gabonafélék termesztése dominálta, de az egyes gabonafajok aránya erős eltéréseket mutathat a lelőhelyek anyagában. A rákóczifalvi diverz gabonaállományból kiemelkedik a tönkebúza magas aránya, amely ilyen mennyiségben más alföldi lelőhelyen eddig nem volt megfogható, és a letelepedett életmód és az agrotechnológiai tudás megszilárdulásának és fejlődésének bizonyítéka lehet. A szignifikáns mennyiségben kimutatható zöldségnövények (répa) és a len magjai a háztáji növénytermesztés újabb bizonyítékai. A kerti szőlő maradványai egyértelmű romanizációs hatást jelentenek.
A rákóczifalvi Bivaly-tói tanösvény 2023 tavaszán (fotó: Masek Zsófia)
Az állattartást a szarvasmarha és a kiskérődzők dominálták. Más szarmata lelőhelyekhez hasonlóan, a haszonállatok közül a kutyák és a lovak jelentősége nagy – a lovak fogyasztása is bizonyítható –, míg a sertés és a baromfi alárendelt szerepet játszik az állattani anyagban. A vadászott állatok aránya kicsi, de a fajgazdagság nagy, amely a nagyvadak mellett számos prémes állat elejtésére, hasznosítására is utal (pl. vörös róka, mezei nyúl, hód, görény). A településen előkerült változatos madárfajok maradványai a környező fauna gazdagságán túl a nagytestű madarak hasznosításának kérdéseit is felvetik: az anyagból kiemelendő a túzok és a daru jelenléte, egyéb vízimadár-fajok mellett. A rágcsálók, az őket elejtő bagolyfélék, valamint a macskák együttes jelenléte megerősíti a településen tárolt gabona jelentőségét is, amelyre az agrár-jellegű falusias település régészeti képe és kerámiaanyaga is utal. A lelőhelyen számos halmaradvány is azonosítható volt, amely egy Tisza-parti település esetében nem lenne meglepő, mégis, ez az első hasonló jellegű ismert zoológiai anyag a korszakból. A legnagyobb nagyméretű halászott halfajok a pontyok, harcsák, és a viza voltak.
A Tisza-parti település közvetlen környezetében különböző élőhelytípusok azonosíthatók, amelyet a természetes vegetációs növények fajgazdagsága és a zoológiai anyag egyaránt kijelöl. A környezetrégészeti leletanyag összességében e mozaikos, diverz természeti táj minden elemének intenzív hasznosítását tükrözi.