Zalavár-Vársziget régészeti kutatása ebben az évben a lelőhely legösszetettebb múltú, és a későbbi beavatkozásoktól leginkább bolygatott déli harmadán, különösen nehéz körülmények között zajlott.

^{1. kép. A feltárás kezdetén}

A sziget déli nyúlványát a 840-es évek elején Priwina és Kocel (Chezil) erődített udvarháza számára egy széles és mély erődítési árokkal határolták le, és építették fel benne a 850. január 24-én felszentelt Mária templomot. Szt. István király ezekre az előzményekre támaszkodva alapította itt azt a bencés monostort, melynek templomát, a renovált Mária templomot 1019-ban Szt. Adorján tiszteletére szentelték fel. A monostort a középkorban többször átépítették, bővítették, a 15-16. században megerődítették, majd a török ellen végvárrá építették át, amit – a monostor és a templom még megmaradt épületrészeivel együtt – 1702-ben I. Lipót parancsára felrobbantottak.

^{2. kép. Drónfelvétel a kutatott területről}

A romok kőanyagát ezután a környező utak és gátak építéséhez hordták el, helyüket homokbányának használták, ami a 19. század közepe óta egyre mélyült és mára mintegy 1500 m² kiterjedésűvé vált. Hiába volt a Vársziget hazánk egyik legkorábban megfigyelt régészeti lelőhelye, amelyet 1841-ben és 1881-ben is dokumentáltak, az idei ásatáson megbizonyosodhattunk arról, hogy a 850-ben Mária, majd 1019-ben Szent Adorján tiszteletére felszentelt templomot az alapfalak aljáig elpusztították. Végleges kijelentést azonban majd csak jövőre tehetünk, amikorra mindenütt elérjük az altalaj szintjét, és az alapárkok legalját kirajzoló esetleges elváltozásokat is feltérképezhetjük. Némi reményre ad okot, hogy a templomtól délre fekvő területen még találtunk néhány épebben maradt temetkezést.

^{3. kép. 2/22. sír}

A pusztítás azonban a 20. században is folytatódott. A bányagödör déli szélénél a tihanyi levendulás révén elhíresült Bittera Gyula az 1930-as években illóolaj lepárló üzemet emelt, amelyhez még egy daráló helyiség, egy kút, és egy vízlevezető akna is tartozott. Ezeknek terméskő alapokon álló, sárga, homokos habarcsra rakott téglafalai és beton pillérei ugyanis az Árpád-kori monostor még megmaradt alapfalaira vagy azok pusztulási rétegére épültek.

^{4. kép. A Bittera-féle illóolaj-lepárló üzem maradványai}

Az 1950-es évek elejétől indult meg a lelőhely szisztematikus régészeti feltárása. Cs. Sós Ágnes, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze 1963-1966 között ugyancsak a bányagödör déli szélénél igyekezett tisztázni, mi maradt meg a monostorból és templomából. A keskeny kutatóárkokkal végzett ásatás azonban csak szerény eredménnyel járt, a jelenségek közötti összefüggéseket nem segített megismerni, sőt némelyik éppen ezek által semmisült meg.

A különböző újkori bolygatások, pusztítások mellett szerencsére maradt elég olyan felület, ami a középkor óta érintetlen maradt.

A gyepréteg eltávolítása után a bányagödör déli szélétől egy 1 m széles, mintegy 17 m hosszú, É-D irányú, tégla-, kő- és habarcstörmelékes sáv jelölte ki az Árpád-kori apátság keleti falának helyét, de már sem a falhoz tartozó egykori járószintet, sem a bontási szintet nem lehetett dokumentálni. Csak az alapárok legalsó, 25-30 cm vastag törmelékes betöltése és az alatta sűrűn egymás mellé levert cölöpökből áll alapozás maradt meg. Ezzel a fallal párhuzamosan, tőle 6 m-rel nyugatra még egy cölöpös alapozású fal húzódott, amely a kolostornégyszög keleti szárnyának utolsó helyiségét határolhatta.

^{5. kép. A kolostor cölöpös alapozású fala}

A cölöplyukak között egy IV. Béla dénár is volt, amit egy róka utóbb éppen ide vájt kotorékjában találtunk meg. A kolostort a későbbi századokban folyamatosan javították, toldották, erődítették. A keleti falat a feltárt szakaszon egy külső, utólagos támpillér erősítette, belső oldalán pedig két, eltérő időben, eltérő színű habarccsal épített falszakasz (támpillér, vagy belső osztófal) csatlakozott hozzá. A keleti fal délkeleti falfordulója környezetében olyan kisebb átmérőjű, vöröses korhadékkal kitöltött cölöpök rendeződtek félkörívbe, amelyek a délkeleti falsarok visszabontásakor kialakított, már Giulio Turco 1569-ben készült rajzán is megörökített kerek torony alapozásához (szélessége 70-80 cm) tartozhattak.

^{6. kép. A saroktorony cölöpös alapozása}

Végül a keleti fal külső és a belső oldala mentén, egymástól szabályos távolságra nagyméretű fa oszlopokat ástak le a – már korábbi évszázadokban is gyengélkedő – falszakaszt palánkkal erődítették. A déli falszakasz védelmére emelt palánkot pedig – amelynek faszerkezetére számos vasszög és ácskapocs utal – nagyméretű kövekkel töltötték ki, amely a faszerkezet elkorhadása után szétterült. A déli falszakasz feletti törmelékréteg tisztítása során egy kiemelkedően szép, alabástromot idéző, ún. pipaagyagból készült szobrocska töredékére bukkantunk, amely a párhuzamok alapján egy németalföldi, talán utrechti műhelyben készült a 15. század második negyedében.

^{7. kép. Az angyal szobrocska fejtöredeke}

Közvetlenül a bányagödör déli szélénél egy 2×2 m-es, tégla-kő szerkezetes, épített tűzhelyet tártunk fel, keleti oldalán lemélyített, habarcspadlós, méternyi széles előtérrel, ami kelet felé, a monostor keleti falának alapárkáig nyúlt, és kis szakaszon bele is vágott abba. Az előtér betöltésében hatalmas mennyiségű 15. századi edénytöredék, egy vas sarkantyú és egy vas késtokveret volt. Hasonló, de kevésbé épen maradt tűzhely maradványai voltak ennek a tűzhelynek a déli szomszédságában. A két tűzhely pontosabb viszonyát a kolostor építési fázisaihoz majd csak az ásatás folytatásakor tudjuk tisztázni.

^{8. kép. Az 1. tűzhely és előtere}

A Szőke Béla Miklós (BTK Régészeti Intézete) és Ritoók Ágnes (Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tár) által vezetett ásatás az az ELKH támogatásával folyó Mosaburg/Zalavár projekt keretében valósult meg.