A madarak a gerinces állatok azon osztályába tartoznak, amelynek számos csoportja jó repülőképességgel, és így nagyfokú mobilitással rendelkezik. A hideggel szembeni harcot – köszönhetően a jól szigetelő zsírraktáruknak és tollazatuknak – képesek felvenni, ám speciális táplálékigényük megkívánja a költő- és telelőhelyek közötti vándorlást. Ennélfogva a vadmadarak jelentős része évről-évre nagy utat tesz meg, mely során számos betegségnek, elsősorban fizikai sérülésnek vannak kitéve, hiszen a repüléshez való alkalmazkodást – a tollak, a módosult légző- és izomrendszer mellett – a vékony falú, törékeny csontrendszer biztosítja. Ugyanakkor a különböző sebesülések és kórokozók nem kerülik el a szelídített vagy házi társaikat sem, hiszen az ember által létrehozott környezet legalább annyi veszélyforrást tartogat az állatok számára, mint a természet. A tömeges állattartás és a természetes szelekció hiánya pedig kimondottan kedvez az egyes betegségek fennmaradásának és elterjedésének.

A legkorábban publikált madárcsontbetegségek mégsem az emberi tevékenységgel hozhatók összefüggésbe, azaz nem régészeti állattani leletegyüttesekből kerültek elő. Lambrecht Kálmán paleornitológus (1916) és az ő nyomán Tasnádi Kubacska András paleontológus (1932) közöltek először őslénytani madárcsontleleteken észlelt töréseket a múlt század első évtizedeiben. Mivel régészeti madártani adatokat és eredményeket később is inkább csak katalógus formában, semmint részletekbe menően közöltek a szakemberek, a közelmúltig vajmi kevés információnk volt a hazánkban napvilágra került, régészetileg is dokumentálható madárbetegségekről.

Gál Erika archeozoológus kollégánk ennek a kérdésnek járt után a Természet Világa folyóirat 2019/áprilisi hasábjain, mely most már elérhető online is mindannyiunk számára. A kutatás része Gál Erika elkészületben levő nagyobb munkájának "A Kárpát-medence madárvilága a régészeti leletek tükrében" című nagymonográfiának.